Fél évszázad Chicagótól Hathalomig

 Jókay-Ihász Lajos kegyelmi pillanatai a szabaddá vált Magyarországon

Németh Tibor

1992 nyarán történt - idén múlt harminc éve -, hogy az utolsó hathalmi földbirtokos legidősebb fia, Jókay-Ihász Lajos, először látogatott haza emigrációjából. 1945 márciusában hagyta el az országot, azaz közel fél évszázadot - egészen pontosan negyvenhét évet - élt le szülőföldje láthatása nélkül, döntő részben az Egyesült Államokban, ahol szép pályát futott be.

Aki nem látogatója a hathalmi temetőnek, annak Jókay-Ihász Lajos neve ma nyilván keveset mond. Emléke elbeszélésekből talán azon harminc gazdasági alkalmazott helyben lakó utódainak körében élhet leginkább, akiket a háború utolsó hónapjaiban sikerült felmentetnie a munkaszolgálat alól. Története Hathalmon majd' nyolcvan évvel ezelőtt zárult le, de előtte sem élt hosszú ideig itt. Akkor mégis, hogyan nyerhetett végső nyughelyet az államosított egykori birtokon? Egyebek mellett ennek megválaszolásáért sem haszontalan vázolni kapcsolatát a településsel, és felvillantani eseménydús életét.

Először is, az előzmények megértéséhez álljon itt egy kis családtörténeti áttekintés. Hathalom birtokosa a 19. században a nagydémi Ihász család volt. Ihász Lajos, a későbbi főrendiházi tag és evangélikus egyházkerületi felügyelő, amikor a Pápai Református Kollégiumban tanult, egy ideig Váli Ferenc professzor házában lakott, akinek felesége Jókai Mór nővére volt. Náluk ismerkedett meg az író másik testvérének lányával, Jókay Etelkával, s az ismeretségből utóbb házasság lett. 1889-től így jelentek meg Hathalom életében a Jókayak. A házaspár gyermektelen maradt, ezért örökbefogadták Etelka árván maradt unokaöccsét, Jókay Miklóst. Az ilyen módon kiteljesedett család, a családfő tisztségei miatt, 1903-ban jobban megközelíthető másik birtokára, az Ajka és Kolontár között elterülő Lőrintére költözött. Hathalmot ekkor bérbe adták.

Ihász Lajos a lőrintei birtokot - felesége érdekeinek szem előtt tartása mellett - a Dunántúli Evangélikus Egyházkerületre, míg a hathalmit gyámfiára hagyta végrendeletében, azzal a feltétellel, ha felveszi az Ihász nevet is. Ez tehát a háttere a Jókay-Ihász vezetéknév megszületésének. Miklós a pápai Kollégium elvégzése után jogi doktorátust szerzett Budapesten, magánéletére azonban nagyobb jelentőséggel voltak debreceni, mezőgazdasági tanulmányai. Ekkor ismerkedett meg későbbi feleségével, Erzsébettel, Szoboszlay(-Papp) Sándor királyi ítélőtáblai tanácselnök bíró lányával.

Bár a házasságkötés után az ifjú pár a gyámanya-nagynénivel, Jókay Etelkával a lőrintei birtokon élt és gazdálkodott, mégsem lehet ezt világtól elvonult életnek tekinteni. Többek között azért nem, mert Jókay-Ihász Miklós számos világi és református egyházi tisztséget ellátott. Közülük kétségtelenül kiemelkedik az országgyűlési képviselőség 1927-1932 között a nagyvázsonyi választókerületben, valamint a felsőházi tagság 1939-1945 között Veszprém vármegye képviseletében. De nemcsak a közéletben, hanem magánéletében is sikeresnek mondhatta magát, hiszen három gyermeke született: történetünk főszereplője, Lajos (1924-1993), továbbá Miklós (1925-1945) és Sándor (1927- ). Amikor arra került a sor, mindannyian a Pápai Református Kollégium tanulói lettek. Az ifjabbik Miklós ezután mérnökhallgatóként néhány évet elvégzett a Műegyetemen, majd sajnálatos módon áldozatául esett a második világháborúnak... Sándor, Lajoshoz hasonlóan az Egyesült Államokba emigrált, felsőfokú tanulmányait már itt végezte, jogász szakon. Hármójuk közül ő az, aki még ma is él.

1939 nyarán meghalt Ihász Lajosné Jókay Etelka, s ezzel az egyházkerület joga megnyílt a lőrintei birtok tulajdonba vételére. A család ekkor átköltözött Hathalomra, és itt élt egészen a sorsfordító 1945-ös esztendőig.

Közben a háborús kilátástalanság és a bizonytalan jövőkép felőrölte a lelkiismeretes, érzékeny lelkű Jókay-Ihász Miklós idegeit, amiben az is közrejátszott, hogy politikai indíttatású, életveszélyes fenyegetéseket kapott. 1945 elején, kórházi kezelése alatt elhunyt. Ekkor Lajos fiának kellett átvennie a hathalmi gazdaság irányítását, aki 1942 óta a mosonmagyaróvári mezőgazdasági főiskola hallgatója volt. A szovjetek megjelenéséig a birtokon maradt, és amit lehetett - embert, állatot, anyagi javakat, tárgyi eszközöket -, igyekezett megvédeni a németek fosztogatásaitól.

De a családra valójában már a háború előtt is dilemmaként nehezedett a történelem alakulásának megfejtése, az élet folytatásának irányai, lehetőségei. A szülők egymás között úgy kalkuláltak, hogy a fennálló viszonyok nem sokáig lesznek tarthatók, ezért gyermekeiket olyan oktatásban-nevelésben kell részesíteniük, amellyel a világ bármely pontján meg tudják állni a helyüket. Bár Jókay-Ihász Lajos tudomást szerzett erről, a pillanat, ami ténylegesen ebbe az irányba sodorta, mégis szédítő hirtelenséggel következett el. A rokonaitól hangzó kulcsfontosságú intelem az volt, hogy ha úgy alakul a helyzet, hogy nem az angolszászok, hanem a szovjetek érkeznek Magyarországra, lehetőleg ne várja meg a velük való találkozást. Utóbbiak jöttek, és a Tamásiért vívott küzdelem megindulása érthető jel volt számára. Ekkor a családhoz közelebb álló gazdasági alkalmazottak véleményével összhangban meghozta élete legnagyobb horderejű döntését: azonnal el kell hagynia otthonát, hazáját. Kalandos módon, lóháton, lovas fogattal jutott el Bécsbe, ahonnan uszályon folytatta útját nyugat felé. Rövid ideig egy bajorországi faluban működő menekülttáborban tartózkodott, majd egy ENSZ-alszervezethez tartozó münchenibe került át. Először itt vette komolyan hasznát német nyelvtudásának: ez segítette hozzá ahhoz, hogy munkafelügyelőként dolgozhasson a tábor asztalosbrigádjánál.

1949-ben aztán lehetősége nyílt kivándorolni az Egyesült Államokba. A Kentucky állambeli Berea városka főiskoláján befejezte Mosonmagyaróváron félbeszakadt mezőgazdasági tanulmányait, a michigani állami egyetemen pedig mesterdiplomát szerzett, tejtudományból. Első munkahelye Chicagóban, az amerikai hadsereg élelmiszerkísérleti intézetében volt, ahol fejlesztőként dolgozott. Kezdetben különféle alapanyagokon és élelmiszereken vizsgálta a fagyasztva szárításos eljárás hatásait és lehetőségeit, később az amerikai űrprogramban kapott feladatot. John Glenn űrhajós, aki 1962-ben első amerikaiként kerülte meg a Földet, útja során - egyebek mellett - az általa kifejlesztett csokoládés-malátás tejtablettát fogyasztotta.

Közben megnősült, és szintén magyar feleségével Chicago egyik északi elővárosában, Evanstonban telepedett le. Szüleihez hasonlóan neki is három gyermeke született, akik közül kettő visszatelepült Magyarországra. Károly fia az egyetemi cserehallgatókat segítő Magyar-Amerikai Fulbright Bizottság ügyvezető igazgatója, emellett édesapja emlékére családi alapítványt működtet. Kinga lánya gyermekorvos Budapesten, kisebbik lánya, Judit, nagyrészt az Egyesült Államokban él, és logopédusként dolgozik.

Jókay-Ihász Lajos, családja és munkája mellett aktív közösségi életet élt az emigrációban: nyolc magyar szervezetben töltött be különböző szintű tisztséget, a cserkészettől kezdve egészen a református gyülekezetig.

Magyarországi látogatását megejthette volna korábban is, hiszen nem tartozott azok közé a személyek közé, akiket politikai felelősségre vonás fenyegetett volna, legalábbis a "puha diktatúra" időszakában már biztosan nem. Ő azonban elvi okokból felülemelkedett honvágyán, és a rendszerváltoztatás előtt nem lépett szülőhazája földjére. Leginkább zsigeri kommunizmus- és szovjetellenessége tartotta vissza. Gyermekei viszont jártak itt a kései szocializmus idején. Beszámolóik, részleges visszatelepülésük, a politikai erjedés, a szovjet csapatok kivonulása mind-mind készülődésre biztatták, míg végre 1992. június 23-án újra átkelhetett azon a határátkelőn, amelyen annak idején távozott. Látogatása során egy hónapot töltött Magyarországon. Az időszak kiválasztásának két konkrét oka volt: az első számú, hogy fia ekkor tartotta esküvőjét Budapesten, a másik pedig, hogy ötvenéves érettségi találkozóját is ekkorra szervezték meg a Pápai Református Kollégiumban. Hatvannyolc évesen vett részt először osztálytalálkozón...

Szállást Győrben kapott, legjobb barátjánál, egykori pápai és óvári iskolatársánál, Vida Lajosnál, akivel együtt távozott nyugatra, de aki hamar visszatért, s meghurcoltatva a Rákosi-korszakban, végül a Kisalföldi Erdőgazdaság vadászati ágazatvezetőjeként vonult nyugdíjba. Tőle indulva, csillagtúraszerűen kereste fel régi és új rokonságát, valamint a család életében szerepet játszó helyszíneket: Lőrinte egykori területét, Balatonfüredet, Pápát, Komáromot, Debrecent, Budapestet. Közülük természetesen az utolsó magyarországi otthon, Hathalom sem maradt ki, ahova július 7-én jutott el.

Egyik nyugdíjaskori elfoglaltsága az volt, hogy gyermekei számára magnóra mondta életét, aminek eredményeképpen sok-sok órányi értékes és tanulságos hanganyag keletkezett. Szerencsére felvevőjét itthon is gyakran működtette. Volt úgy, hogy az adott nap végén, utólag tartott összegzést, máskor valós időben, a helyszíneken vagy útközben "közvetített". Ennek, a rendszerváltoztatás időszakára az emigráns hazánkfia szemével fényt vető kiváló kordokumentumnak a számítógépre vitelével keletkezett az alább következő hathalmi beszámoló.

Életkora, a felelevenedett és kibővült rokoni kapcsolatok, politikai ellenérzéseinek megszűnése lehetővé tettek volna számára további látogatásokat is. Sajnos nem így történt. Nem sokkal visszautazását követően súlyosan megbetegedett, és fél év múlva elhunyt Chicagóban. Hamvait 1993. február 27-én helyezték örök nyugalomra felmenői mellé, a hathalmi kriptába. És ez nem véletlen, hiszen a település hangsúlyos helyet foglalt el életében. Ugyan Lőrintén töltötte teljes kisgyermekkorát, Hathalmon élt kevesebbet, de itt nyílt ki szeme a világra, itt kezdett belelátni és -tanulni a gyakorlati mezőgazdálkodásba, kiszemelt utódként itt kezdte ízlelgetni a gazdaság továbbvitelének felelősségét és súlyát. A tradicionális, apáról fiúra szálló életrend ígéretét is itt törte szeme láttára derékba a világtörténelem. A hathalmi gazdálkodás helyett neki máshol, másfajta terheket kellett elhordoznia: idegenben megtartani magyar identitását, anyanyelvét, református hitét. Fél évszázadon keresztül sziklaszilárdan állta a próbát, holott emberi számítás szerint kényelmesebb lett volna az önfeladás és kompromisszumok nélküli beolvadás. Ezzel szemben beszédjén akcentusnak nyoma sem volt, annyi év után. Élete legnagyobb sikerének mégsem ezt, vagy szakmai pályafutását tekintette, hanem, hogy gyermekei magyarnak vallják magukat.

Erőfeszítései és hűsége tehát nem voltak hiábavalóak. A jó Isten pedig abban a kegyelemben részesítette, hogy utolsó útja előtt ugyan tragikusan röviddel, de mégis, még egyszer - immár szabad országként - viszontláthatta szülőhazáját, benne azt a szűkebb környezetet, ahonnan elindult pályájára. Ennek nyomán az elégedettségnek és teljességérzetnek bizonyára azzal a megnyugtató tudatával távozhatott az örök hazába, hogy a 20. század közepi megrázkódtatások után itthon mindent az értékrendjével megegyező kibontakozásban talált.

Jókay-Ihász Lajos hathalmi látogatásának beszámolója 1992-ből:

7-én, kedden Hathalomra mentünk, Sokorópátkán keresztül. Kerestem a régi megyehatárt. Persze az eltűnt, mert [a] sokorópátkaiak megkapták a földeket, és így Győr megye lenyúlt, belenyúlt Veszprém megyébe. A mi részünkön, az út mellett, a répási részeken már belterület van. [1] Az azt jelenti, hogy házakat építettek, egy csomó új házat. A kavicsgödörig körülbelül elnyúltak ezek a házak.

Azután jöttek a hathalmi földek az egyik oldalon, a giciek a másik oldalon. Hatalmas táblák megint. A sokorópátkaiaknak van egy termelőszövetkezetük, ahol vezető agronómus volt az én volt magyaróvári évfolyamtársam, akivel beszélgettünk Győrben, a Füves Tibi. [2] És ő mesélt dolgokat arról. Ő ott kezelte a mi volt földjeinket is.

Azután le a hosszú gici úton, Gicre. Egy helyen megálltunk, és nézegettem, látok-e valami jelét Pálteleknek? Semmi jele nem volt. Azt is leszedték, szétszedték teljesen. A fasorokat - szélvédő fasorokat - meghagyták szépen. Sőt, a fák óriásira megnőttek. [A] gic-hathalmi állomásra benéztem, és ki van írva, hogy Gic-Hathalom. Tehát nem csak Hathalom.

Aztán a nagydémi útra tértünk. Nagydém felé menve, Erzsébet-liget [3] még ott van. Azután csinos kis lakóházakat láttunk, amiket építettek az állami gazdaság idejében. Azután elsuhantunk Hathalom mellett, ahol lehetett látni, hogy új épületeket emeltek a tehenészet számára. Aztán végig a démi úton. Fölismertük a facsomót, egy csomó fát inkább, ami a dombokat [4] rejtette. És a túlsó oldalon persze a temetőt is lehetett látni, messziről. A temető felé vezető úton, út mellett, ahol a jegenyefák álltak, most tehénkarám van.

Megérkeztünk Démbe, Démre. Ott már vártak bennünket a falusiak. Huszár János [5] rendezte az egész programot. Egy nagy terembe bevezettek bennünket, és ott ült vagy harminc-harmincöt öreg démi ember, körben, vártak minket. Leültettek, és elkezdtünk beszélgetni. De sokat nem tudtunk beszélgetni, mert Huszárnak megvolt a programja, és ezt be kellett tartani. Az egyik öreg bácsi elmesélte, hogy Sanyiékkal [6] futballozott.

Akkor az egész társaság fölkerekedett két homokfutóra és egy társzekérre, fölültünk, és mint egy lakodalmas menetben, elindultunk Hathalom felé. Itt rögtön kimentünk a temetőbe. A régi szérűskertnek a végén volt egy út, az vezetett ki a temetőbe. Hát a síremléket gyönyörűen rendbe szedték. Ott fényképezés történt, én még megnéztem a cselédtemetőt is, ahol volt egy csomó ismerős név: Gansperger meg a Valiczkóék, meg még egy jó néhányan.

Közben elkocsiztunk a karámban lévő tehenek mellett is, amik nagyon jó állapotban voltak, kitűnően néztek ki. Innét a kocsikkal kimentünk a halmokhoz. Bebújtunk a fák alatt, az irtózatos dzsungelben, embermagasságú gazban. Fölmásztunk a középső dombra, és onnan lehetett látni a többi dombokat is. Alig lehetett kivenni a hat halmot, mert hát minden annyira be volt nőve fával és gazzal. A középső dombnak a tetején persze eltűnt a kis házikó, de helyette ott nőtt egy vadalmafa.

Ezután elbúcsúztunk az emberektől, és be Hathalomra, ahol hát találkoztam a mostani agronómussal, akit igazgatónak neveznek. Takács László dr. egy nagyon értelmes fiatalember, aki tényleg ért a dolgokhoz. Ő aztán elvezetett a volt kastélyba, aminek a hátulsó oldalán ajtót vágtak, és besétáltunk a népkonyhára. A háznak körülbelül a fele népkonyha - a középső része - és étterem. Ott több tucat ember már eszegetett, és kitűnő rántott húst és bablevest szolgáltak föl.

Ezután visszamentünk az új irodába, ami a trágyadombnak a helyére volt építve. Itt legalább dolgozott tíz egyén, mindenféle modern számológépekkel és írógépekkel együtt. Ez a dolog az úgy néz ki, hogy üldögéltek és nézegettek és beszélgettek. Itt meginterjúvoltak engemet, a Pápai Hírlap és a veszprémi Naplónak a munkatársa, aki ugyanaz a fiatalember volt. [7] Ugyancsak Huszár elhozta azt az úriembert, aki Horthy Istvánnak volt a segédje, és őt én interjúvoltam meg, és elmesélte a Horthy Istvánnak a halálát, mert ő maga látta. Ez le van magnóra véve.

Ezután sétát tettünk: elsétáltunk az udvarra. Tényleg, a házat meghosszabbították egy kicsit, és az istálló és a Ferkóéknak [8] a részét egy kicsit jobban rendbe hozták. A kastélynak az egyik végében szintén lakás van. Az udvart szépen elkerítették, és virágágyak vannak a házak előtt, vagyis az épületek előtt. A kastélynak a túlsó végében pedig orvosi rendelő van.

Innét elmentünk a majorba, és meglátogattuk a Gansperger lányt, aki Rákli Gyulának a felesége. Rákli Gyulával is találkoztam. Beteg Rákli Gyula, alig ismert meg, alig tudott beszélni. S akkor itt elmondták, hogy kivel mi történt. Szóval így végződött Hathalom, kedden, 7-én.

Jegyzetek

[1] Sokorópátka újtelepi településrészéről van szó.

[2] Füves Tibor Károly (Győr, 1923. július 14. - Győr, 2009. október) agrármérnök. A sokorópátkain kívül a győri, abdai, győrzámolyi termelőszövetkezetek, valamint a Győri járás agronómusaként is dolgozott.

[3] A hathalmi elágazónál található fás térség, amelyet 1898-ban országos akció keretében telepített Ihász Lajos földbirtokos, a tragikusan elhunyt Erzsébet királyné emlékére.

[4] A halmokról van szó.

[5] Huszár János (Pápa, 1924. június 15. - Pápa, 2017. május 6.) tanár, helytörténész, a pápai Jókai Kör főtitkára. Jókay-Ihász Lajos pápai kapcsolattartója volt.

[6] Jókay-Ihász Sándor (Budapest, 1927. november 8. - ) jogász. Jókay-Ihász Lajos fiatalabbik öccséről van szó.

[7] Kirsch Attila interjúja a Pápai Hírlapban 47 év után újra itthon - Beszélgetés Jókai-Ihász Lajossal címmel 1992. július 22-én, míg a Naplóban A név kötelez - Itthoni beszélgetés az Amerikában élő Jókay Ihász Lajossal címmel szeptember 11-én jelent meg.

[8] Tóth Ferencről van szó, aki a Jókay-Ihász család egyik parádés kocsisa volt.

Bakonytamási Hírnök, XIX. évf. I. szám, 2022. 18-21.